2016. augusztus 17., szerda

Kesserátok

- Esik.
- Á, nem is.
- De, esik. Kopog a leveleken.
- Nem baj, az erdőben nem ázunk.
- ???
- Na jó, üljünk be a kocsiba, amíg eláll.
- Egyre jobban esik.
- Rendben, vigyél haza minket, aztán gyere vissza.

Szegedi szülőlátogatás volt, és bár az „összes” helyi ládát begyűjtöttem már (három kivétellel), azért csak ránéztem a térképre, és… 

YES!!!

Itt egy új belvárosi, amott pedig egy mozgó, érdekes is, „hi-tech”, meg minden.
Ebéd után felkaptam Pamacsot – mert hát ő nem enged el engem egyedül sehová, na nem azért, mintha engem féltene, inkább magát, hogy véletlenül gazda nélkül marad…

Nos, most az egyszer szerencsénk volt, meglett a láda, pedig az idők során nem egy mozgóláda hűlt helyét „fogtuk már meg”. Ez most itt mosolygott a kezünkben. Fotózkodás, bocsicetli az utánunk jövőknek (!), öröm-boldogság, visszaautózás a város túlfelére, majd indultunk is a másikért, most már gyalog.

(És igen, a figyelmes olvasó a részletekből, illetve azok hiányából kikövetkeztetheti, hogy valami hibádzott a dologból: bizony az adminisztráció netes része a nagy sietségben elmaradt.)

Aztán kezdődtek a bonyodalmak.

A másik ládát éppen sikerült belogolni, és nyitottam volna mozgóláda adatait, amikor az internetem elfogyott. Már hiába próbáltam irkálni a GCPC- hez üzenetet. a kütyü néma volt. Kissé olyan érzés, mint amikor diákkoromban nem volt kész a házim. Mit csinál olyankor a diák? Lapít. Hátha nem szúrja ki a tanár.

Kiszúrja.

Este volt, mire otthon elővetten a számítógépet, hogy rendbe tegyem a dolgokat, de persze elkéstem. Olvashattam a letolást az utánam próbálkozó kesseréktől, hogy ejnyehát, lehetett volna hamarabb is. Igazuk is volt, elvégre senki nem boldog egy bocsicetlitől, akármilyen szép is az… Gondolom, elmormogtak felém egy-két finomabb kesser-átkot.
_____________________________________________________

400 kilométer autózás után kissé zizegve értünk haza Miskolcra. Gyors kipakolás, és már siettünk is Diósgyőrbe, a várhoz, útjára indítani a ládikát. A rejtekhely már régóta kész volt (egy sziklaüreg, úgyhogy néhány tízezer éve…), más célra néztem ki, de amíg az vár, erre pont jó lenne.

Csakhogy…

Fogott az átok?

Amint kiszálltunk az autóból, elkezdett esni az eső. M. és Pamacs nem túl vízálló, így némi várakozás után (hátha nem is esik), hazafuvaroztam őket, majd kezdtem újra az egész játékot. Mire visszaértem az erdőhöz, már valóban elállt az eső. Viszont az út! Egy turistaút elején kellene felmenni, ami pár méter hosszan kicsit meredek, de persze nem vészes. Csak – így eső után – sikamlós, mintha megszappanozták volna. Alig léptem kettőt-hármat, ki is csúszott alólam a lábam, én pedig egy szép forduló után megint lenn találtam magam a kiindulópontnál. A sárgás-vöröses erdei agyagtól a nadrágom úgy nézett ki, mintha nagyon megijedtem volna, a szemüvegemet a bokrokról kellett lehorgászni, szerencsére legalább tanúja nem volt a mutatványnak. Második nekifutásra már sikerült felkapaszkodni, szépen meg is érkeztem a rejtekhez. Kütyü elő, koordinátamérés, fotók készítése, hogy legyen mit a leíráshoz tenni, majd elő a dobozt, rejtsünk, menjünk…

Aha…

A doboz…

Az az autóban maradt!

Mit volt mit tenni, ügyesen lesinkóztam a meredélyen, majd ismét fel, most már nem történt más érdekesség, viszonylag normálisan értem vissza az Opelhez. Volt még némi népitánc, amíg megpróbáltam a bakancsomról lecsuszkolni a rátapadt sárkoloncokat, majd irány haza.
M., amint meglátott, szó nélkül nyitotta a mosógép ajtaját
_____________________________________________________ 

Részlet az utánam érkező kesserrel folytatott beszélgetésből: „… pedig vki járt arra, a nyomokból itélve, vki csúszkált ott, emiatt azt gondoltuk, már nincs ott a láda

2016. június 30., csütörtök

Ez a Badacsony

Ez a Badacsony, ez itt tornyosult előttem már évek óta, amióta GC-t játszom. Van rajta láda, nyilván. Csak hát, négyes szint, sokpontos multi, hegy, azaz minden, ami csökkenti a lelkesedésemet. Együtt pedig NAGYON csökkenti. Ezért maradt utoljára a félórányi járás-távolságon belül (na jó, autóval fél óra). De mivel már csak ő volt, hát ő került célkeresztbe.


M.-nek nem sok mindent mondtam, legyen neki meglepi. Mindenesetre reggel 8 körül indultunk, némi ivóvízzel felszerelkezve, amit párom bölcsen kipótolt pogácsával, szőlőcukorral – szóval sejtett ő is valamit.

De csak sorjában.

Tehát 7 pontos multi. Az első pontocska mindjárt a tényleg nem fizetős parkoló közelében, helyes ötlet kedvcsinálónak. Csak sajnos törött, a fedele a földön, a tartalma saláta, jelszószerűség sehol a környéken. Mindjárt egy telefonhívással kell indítanunk. A rejtő készségesen eligazított, a hiányzó információval kiegészítettem a salátagyűjteményt, hátha hamarabb jönnek utánam keresők, mint István gazda.

Kellemes séta a következő pontig, széles autónyomnyi turistaút, jár is a szemem, nem lehetne-e valahol itt parkolni, még megérné visszamenni a kocsiért – de persze nem megyek.

Már itt is a lépcső… mit lépcső: LÉPCSŐ! Naaagy lépcső. Magas lépcső. Nagy, magas lépcső, utólag néztem meg, mennyire, hát olyan 30 emeletnyi lehet. És persze ha ott van, muszáj rajta felmenni.
Kutya a táskába, bot a kézbe (azzal is lehet segíteni a mászást), ést induljunk: 1..2…3.. …14… 15. Pihi. aztán újra, számoljunk: 1… 2… …10. Pihi, lihegés, veríték kitörlése a szemből. Tovább, már elég lesz 5-ig is számolni, légzőgyakorlat, felnézek, mennyi van még – hát nem kellett volna. Akármennyi lehet, mindegy, úgyis fel kell rá menni, dúdolok magamban egy ide illő Republic-dalt: „… az égbe visz ez a lépcső…”. Vagy legalábbis úgy tűnik. Persze nem visz, menni kell rajta, mászni, kúszni, lihegni. 90 méternyi emelkedés után fent vagyunk a fennsíkon, felüdít a séta a kilátópontig, a leírás alapján meg is van a pont („csak kicsit bozót”). Jól megnézem a térképet, nincs több mászás, ami nagyon jó hír, még ha a végére majd kiderül is, hogy azért van még egy kicsi, na de az majd a vége lesz.

Nem győzöm reklámozni a g:hu appot. Régen, amikor még „úri hobbi”, kevesek által űzött sport volt a geocaching, nélkülözhetetlen eszköz és státuszszimbólum volt a túragps. Aztán jött az okostelefonos világ, szinte mindenki zsebében ott lapul egy számítógép, felvértezve mobil internettel, navigációval, és a hozzá illő applikációkkal. Én a ”gé”-n nőttem fel, van benne minden, ami kellhet: iránytű, track, szintvonalas túrarérkép, korlátlan ládaletöltési lehetőség, azonnali logküldés (nehogy otthon derüljön ki, hogy valami nem ok), a teljes ládaoldal információi, korábbi logok, szóval amolyan geoládász svájcibicska. A pontosság jó esetben 3 méter. Egy közepes teljesítményű androidos kütyüvel simán elmegy, magyar nyelvű, ingyenes. (x) J

Na szóval: már csak a távolságokat kell legyűrni (gondoltam én), menjünk a kőkereszthez. Megvan, mármint maga a kereszt. De kéne egy láda is, na az már nem olyan sima ügy. A leírás amolyan geocachingos: „sziklafal üregében, kővel takarva”. Na jó, megyek, amerre a nyíl mutat (8 méter!), hát sziklafal, az van bőven. Üreg is. Meg persze a fűszer: meredek hegyoldal, omlós talaj a láb alatt, száraz ág, ami a legkisebb terhelésre a kezedben marad, néha a levegőben kalimpálnak a lábaim, miközben két kézzel kapaszkodok a sziklapárkányokba.  Itt nem sokat ér a „svájci bicska”, 8-10 méter távolság vízszintesen az ugyanannyi, vagy több is lehet függőlegesen. Mindenesetre az elérhető sziklafalakat tüzetesen átvizsgálom, eredménytelenül.

Visszatérek a csapathoz. M. reménykedik, hogy majd ő megfogja a dobozt, Pamacs boldogan össze-vissza harapdál a viszontlátás izgalmában – vagy fél órát voltam távol. Nincs mese, ismét a rejtőt kell zaklatni, illetve csak jó lenne, de most nem elérhető. Viszont érkezik egy 20 fős diákcsapat, akik pont itt, a keresztnél tartanak pihenőt, esznek-isznak, a kísérő pedig fényezi magát, hogy milyen okos: „A Balaton Tihanynál a legrövidebb… őőőő… keresztben…”. Ezt még én is csak lassan tudom dekódolni, és nem az oxigénadósság miatt.

Lassan elszivárog a tudásra szomjas csapat, én még egyszer nekiugrok a bozót+szikla(fal) rejtekhelynek, de be kell látni, hogy 300 Ft erre az egy pontra éppen elég ráfordítás (ugye emlékszünk még: Badacsonyban nincs ingyen parkolás, óránként ennyi) feladom. A ládagazda úgyis azzal biztatott az első pontnál, hogy sebaj, egy-két hiányzó jelszó-elem még belefér. Na, majd meglátjuk.

A következő pont ismét egy kilátó. (M. prüszköl, hogy miért vannak ilyen magasan ezek. Hát, már említettem a kedvenc kilátómat, a fonyódi földvárnál, aki konkrétan egy gödörbe van építve, a többi bizony mind hegytetőre.). Jó nagy tumultus van, bölcs a rejtő, hogy eldugta a dobozkát az erdőben. Nem csak a mugli-veszély miatt, hanem azért is, mert így nincs tanúja a bénázásomnak.
Olvasom: „kéttörzsű fa, Kőkupac”. Na. Van olyan erdő, ahol minden fa kéttörzsű. Például ez, itten. Vagy három… Kőkupac meg – hát a talaj csupa kisebb-nagyobb kő, egymás hegyén-hátán, magányos nincs is, csak kupacos. GPSjel pedig amolyan erdei: egy darabig „erre-erre-erre”, aztán, amíg megpihenek egy fél percre, az iránytű megfordul, és „arra-arra-arra”. Szórakozik velem a cucc, vagy a műhód, vagy, ja tényleg, nem hoztam a kabalakrampuszt!. Aztán egyszer csak mégis megvan. Odanyúlok egy „miért van itt ez a pár kövecske” kupachoz, és hát persze hogy  az a megfejtés. Gondolok az utánam jövőkre, szép szabályos tornyocskába rejtem vissza a kapszulát.

Mehetünk tovább, most már lefelé. De nincs abban olyan nagy boldogság. Az út egy-két öklömnyi kövekkel tele, néha kigördül egyik-másik a láb alól, az izmok már merevek, a felfelé út még bennük van, szóval botladozás és sziszegés kíséretében ereszkedünk a következő rejtekhely felé. Ez legalább tényleg adja magát, az egyik legkönnyebb az eddigiek közül. Nem sok idő kell a megtaláláshoz, és már csak a záróláda van hátra, meg a tarkó tanácstalan vakarása, mert eddig a jelszórészletekből semmi értelmes dolog nem akar kijönni, egy hiányzik is – hogy lesz ebből megfejtés?

A rejtés vége egy forrás, nagyon jó, mert már minden vizünket megittam, és az árnyas erdő ellenére is egyre melegebb van. Jön is szembe egy bikinis, fürdőnadrágos család, szandálban. Érdeklődnek, hogy jó felé mennek-e a kilátóhoz? Ja. Végülis bármelyik úton el lehet jutni a kilátóhoz. Például a mögöttünk levő sziklás kaptatón is.  Nézegetem őket, és nem szólok, hogy nem a szúnyoghad lesz nagyobbik kihívás számukra nemsokára.

És igaza volt a rejtőnek, tényleg kiadják a jelszót a darabkák, amiket találtunk.

A mű kész, az alkotó  (jelen esetben a kesser) megpihen.

Majd, valamikor. A túra ugyanis a parkolóban kell, hogy véget érjen, az meg innen elég messze van, talán 2 kilométer, talán 3. Légvonalban. Eltévedés nélkül. De sem légvonal, sem el-nem-tévedés. Valami azt súgja, nézzek már rá a térképre, ha már ilyen szép széles és sima úton haladunk lefelé.
Még éppen idejében. A sárga jelzés álnokul kényelmes, és gyorsan levisz a hegyről, majdnem a partig. Csakhogy mi a Kisfaludy-háznál, a tetőhöz félúton parkoltunk, ha lemegyünk a hegyről, vissza is kell kapaszkodni majd a kocsihoz, úgyhogy gyors hátraarcot vezényelek inkább. Nagyon sokat nem hibáztam, talán 100 méter a visszaút, aztán folytatódik a hegykerülő túra, még némi le-föl mászás azért van benne, csak az íze kedvéért. Egy szembe jövő turistától megkérdezem még ostoba fejjel, hogy messze van-e a Kisfaludy-ház? Mire végig mondom, már meg is bánom, mert mi lesz, ha azt találja mondani, hogy „Bizony messze”, vagy a székely vicc formájában: „már messze”…? Egyfolytában valami pihenő-félét keresek, mert az a helyzet, hogy erőm végére értem. Ha leülök csak úgy, egy kőre megpihenni, onnan  - Pamacsos táskával a nyakamban – többé talán már fel sem tudok állni. Na meg Pamacs: a kutyust egyáltalán nem viselte meg a talán 10 km-es hegyi túra, lévén hogy biztonsági okokból többnyire a táskájában abszolválta azt. Most meg állandóan fecereg, félig kimászik, a két első lába a táskán kívül kalimpál, kicsit lefelé lógva próbál minél több illatot összeszimatolni, én meg fél kézzel próbálom visszatuszkolni a helyére, miközben levegőért kapkodok (a kutyatáska pántja a torkom körül), veríték csurog a szemembe, mögöttem M. bátorítólag kérdezget: „biztosan jó felé megyünk?”


Aztán mégiscsak befutunk a parkolóba. A kocsi kb 150 °C-on izzik a napon. A parkolóőrben nem volt annyi gerinc, hogy szólt volna reggel, hogy ne oda álljunk. De ez már nem számít. Még fél órácska autózás, és lerúghatom a lábamról a bakancsot, ledobálhatom a sótól megkeményedett túracuccot, megfuttatgathatom a kutyámat – megvan a badacsonyi láda!

2016. április 20., szerda

Amikor semmi nem akar összejönni


Pedig jók voltak az előjelek: szép idő lesz, M.-nek is van kedve, készülődtem hát, egyelőre fejben.

Na jó, hát kicsit hegymászós, de amúgy érdekes ládák néznek ki, Kolmóska, gejzír, Tengerszem… egész héten ott motoszkált a terv gondolataim mélyén.


Péntek, fegyverek élesítve, ládaoldalak kinyomtatva, otthon már pakoltam volna a szükséges dolgokat, feltöltöttem a kütyüket, stb…
Ő is készül a túrára


Ja, “satöbbi”. ez az, ami fűszerezi a főztöt.
Fognám a Gé-t, a kedvenc navi-appot, etetném bele a ládákat - hát nem eszik az árva!
Próbálom így - nem megy. Amúgy - amúgy sem. Meg még máshogy sem.
Sehogy sem.
Hogy az a hejdermenkűs kisangyal… akarom mondani kisördög akárhová tegye! Hát szégyenszemre autós navival fogunk ládázni, vagy mi?


Órák óta üldögélek a net előtt, nézek mindenfelé, míg ki nem derül a turpisság: a geocaching.hu és a g.hu.app között elveszett a harmónia. Reméltem, hogy a gé a hibás, én szeretem mindig a legfrissebbet használni, M. telóján azonban a jó öreg google play-os szomorkodik, most jól jön majd az öreg a háznál, de hát nem. Az sem. Passz.


Addig hadonászom, míg a mozgó ládákat beszippantja a kütyü. Hohó, ezzel már lehet valamit kezdeni!
Válasszunk egy kedves ládát, legyen mondjuk az Izgimozgi, az amúgy is a közelben jár. Na nem rajtolok rá, de arra azért jó lesz, hogy felvegyek hozzá új saját pontokként minden megfogni kívánt ládát, és már kész is a megoldás! A gé szépen mutat térképet, irányt, távolságot, ami csak szem-szájnak ingere, Sanchoo - , Kisördög 1:1


Szombaton meg  - nem mentünk, már nem is tudom miért.Ami mindegy lenne, ha nem lennék némileg eltunyulva. De vagyok, egy kimerítő vasárnapi játék után hétfőn reggel műszakba állni nem lesz egyszerű, előre megadok egy gólt a Krampusznak. Tehát még el sem indultunk, már 2:1 oda…


Na de sebaj! Világos vasárnap reggel, felpakolva kaja (ja, M.-nek is bevitt egy gyomrost az ördög, a mézzel pácolt útravaló husik kopogós fekete brikettekké válva repültek a szemétbe. Úti elemózsiának a tepsis zöldségköret maradt, de jó lesz az, csak sok legyen!), Pamacs a retiküljében trónolva ellenőrzi a rakodási műveleteket, főleg hogy nehogy véletlenül ő valahogy kifelejtődjön a menetből. Persze olyan nem történhet, kis társunk, mint a rejtések nehézségi pontjának inkrementátora (+1 a megadott nehézséghez), elmaradhatatlan már a kesser csapatunkból.


Az autó kellemesen duruzsolva nyeli a kilométereket, odakünn kemény szél cibálja az útmenti fák harsány újzöld leveleit, a hőmérő meg nem nagyon akar 13 fok fölé mászni. Kisördög? Gyenge próbálkozás tőle, ennyitől nem fogunk megakadni. Egyébként is, főleg erdőben fogunk járni, ott meg nem olyan durva a szél.

Az első láda  - és a megkendácsolt Gé próbája a GCNBOT, a Nagy.Botkő gejzírkúp. Sajna virtuális, nem is értem, miért, ezer jó helye lenne itt egy valódi dobozkának. Leparkolok a bokrok mellett, a műszer valami 60 métert mutat, hát ez eléggé drive-in lett,


de sebaj, majd a másik kettő megmozgat. Otthon olyan 8 km terepnek néztem, ami, ahogyan magunkat ismerem, rövidebb nem lehet, csak hosszabb (höhö, hosszabb lett!), Szint is lesz benne, persze nem durva, mert puhány vagyok, csak amolyan lankás szőlőültetvények közti dűlők, kis horhosok, nyergek, jó lesz az úgy is.


Akkor hát ballagunk.


A szőlőkben munkálkodó emberek megcsodálják Pamacsunkat (“na, a bolond városi népek mekkorka kutyát hoztak ide”), ami nem véletlen, ugyanis Pami nem nagyon igyekszik észrevétlen maradni. Inkább, biztos ami biztos, jó messziről megugat minden mozgolódó embert. Az ember meg csodálkozik, mert a hang valahonnan az útról jön, de a forrása nem látszik (tudniillik Pamacs nem nagyon látszik ki a keréknyomból).


Hát így bandukoltunk fölfelé a sorok között, majd egy “HOPPÁ!”-érzés, amikor a térképre nézve látom, hogy a “balra” jobbra van… Vezényelek egy laza hátra arcot a csapatnak (M.: “Biztos, hogy jó felé megyünk?” 1.) Hát persze hogy biztos. Az előbb is biztos volt.
Ez a kis kitérő a hegy oldalában, kb. vízszintesen történt, úgyhogy a pár száz métert nem veszem találatnak a meccsünkben (A kisördög megvonja a vállát, és sejtelmesen vigyorog a bajsza alatt…)


A következő út már felfelé visz, innen majd szépen rácsatlakozunk a Malomkő tanösvény piros T-jelére, és pikk-pakk megfogjuk a ládát.
Ami egyszerű lesz.
Nem kell sziklát mászni, ide van írva, ni!
A térképen megnéztem, a ládához egyenes út vezet, ami aztán visszavisz a tanösvényre, és ballaghatunk tovább.
(A fenti sorok az én tervem részletei. De, mint tudjuk, ketten tervezünk….)


Szóval ott tarunk, hogy az út felfelé visz (M.: “Biztos, hogy jó felé?” 2.), na, haladjunk.
Izé.
Hoppá! Ez nem az az út, eggyel korábbi. Ami nem lenne baj, mert rövidebb így, csakhogy a gyalogút-jelből hiányzik vagy 100 méterecske a jelzett tanösvényig, vagyis az utolsó présház melletti szántóról be kell vetni magunkat az erdő sűrűjébe. Végülis más megoldás nincs, csak hát a túrafelszerelésem, úgymint a bot, a hátizsák és Pamacs utazóretikülje kutyástól rám van aggatva, egy kézzel az ebet tartom, eggyel a Gé-t, eggyel a bokrokat hárítom, a negyedikkel próbálom állon vágni a Krampuszt (3:1!), az ötödikkel kapaszkodnék valami faágba, ami persze korhadt és a kezemben marad.

Na, megvan az ösvény. Hál’Istennek. Innen akkor sima. Tutira nem lesz sima, de még nem tudom, hol. De, tudom: Itt és most! Ugyanis elveszett a műhold-jel. Szerencsére most már nem lehet eltéveszteni a jelzéseket, minden harmadik fán ott virít a piros T. Csak halványan sejlik fel a régi emlék a Keszthelyi-hegységből, ahol szépen látszottak a piros jelek a fákon - amiket az erdészek húztak oda, a kitermelendő egyedek megjelölésére.
Aztán megjön a műhold is, térkép is, irány is, távolság is. Megvan a pont, ahol le kell térni a jelzésről, (“Biztos…?” 3.”) Kissé (nagyon) kezd kövessé-sziklássá válni a terep, hát persze, malomkőbánya, nem lehet gyep, aszfalt. Nem is. Felmászunk valami sziklára (ugye hogy nem kell mászni, írva vagyon), és helyet foglalunk egy kényelmes, mohás kövön, Én és  a táskában Pamacs. M. utánunk jön, és sólyomszem üzemmódba kapcsolva már ki is szúrja a rejteket.
Megvannak a ládák

Majd szól:  - Na, én oda be nem nyúlok!
Hát remek. Akkor most menjünk el dolgunk végezetlen? Azért végül  túrabotommal kikotorja a ládáKAT, mert bizony ketten vannak, telis-tele kincsekkel mindegyik (Gyerekes kessercsapatok hajrá!), hát persze, itt nem kell illetéktelen surmóktól tartani, mint mondjuk az én miskolci alagutamnál. Logolás, visszarejtés, regisztrálni perszen nem tudunk a Gé-defekt miatt, majd otthon, valamikor. És mennénk tovább.

Mennénk tovább...
Na de merre is? 
A térkép szerinti kis szaggatott vonalas csapás a valóságban nem létezik, a legjobb választás tehát vissza a tanösvény jelig, és ott folytatni az utat. Ott egy jel… ott egy másik… aztán biztosan amott lesz a harmadik, csak éppen át kell bújni egy sziklaszoroson, felmászni néhány métert egy görgetegen… hát igen. És minden elveszett. Nincs kitaposott út, semmilyen út nincs, sziklafal, meredély, görgeteg, nincs “T”, és nincs GPS-jel. Az utolsó reményem a csiganyál  - lett volna, de az meg össze-vissza cikázott, a végpontjával a semmiben. Akkor hát le lehet ülni, innen nincs tovább.
A kisördög röhög: 4:1 oda.


Ahogy kipihentük magunkat, felmértük a lehetőségeket: út csak egy van, amin ide jöttünk. Nincs más megoldás, azon kell elindulni, és majd - én tudom, hogy jó sokára - rátérni a nap harmadik rejtéséhez, a Tengerszemhez vezető útra. M. ugyan célozgatott rá, hogy menjünk vissza a kocsihoz, és onnan, de én szintvonalakat is láttam a térképen, szóval nem. Gyalogoljunk csak szépen vissza a jól ismert szakaszon.

Vándorlunk, mint Frodóék Mordor vad sziklái közt, amikor is szembe jön velünk egy csapat, elöl egy kissé túlmozgásos border colie-val. Hát Pamacsnak ez egyáltalán nem hiányzik, ő az ilyen erdei túrákat úgy tekinti, hogy ez a MI ERDŐNK, itt senkinek semmi keresnivalója, más, külföldi kutyáknak meg aztán pláne. Vad csaholással igyekszik elűzni a szembejövő népet. Azért mi szóba állunk velük, az összes Kelet-eutópai középiskolás nyelvtanítás egyvelegét használva kommunikációs hídként, oda vissza (Pamacs a másik kutyával veszekszik). Szóval ők a Tengerszemet keresik. Höhö, az nem erre van, hanem amarra. Az egyik, szemlátomást nem turista-hölgy közben kérdezi az ő vezérüket, hogy “szkolka kilometr?” én meg nem mondom meg neki, hogy “seszty”, hadd legyen nekik is meglepi.


Így mentünk, mendegéltünk, míg egy hármas útelágazódáshoz (by M.P.) nem értünk, ahol kellemes pihenő, asztalok, árnyas liget fogadott minket. Ideje volt a megpihenésnek és az ebédek elfogyasztásának - vegetáriánus módra, ha még emlékeztek a brikettált pecsenyére. Húst esetleg Pamacs elemózsiája tartalmaz, de hát azt azért mégsem…
Pihenünk
No, menjünk tovább! Mere? Hát arra ni! (“Biztos…?” (4)) Ja, biztos. Elvégre úgy nem lehet elindulni, hogy az ember azon elmélkedik hátha nem is erre kellene. Hogy miért van egy nagy fehér sorompó az úton keresztben? Miért-miért, hát az erdőben autózó-kvadozó suhancok ellen, nyilván. Tessék, nézzük csak meg a kütyüt… ja, azt ne, azt most éppen újra kéne indítani, mert nincs műhód, megkergült. Na mindegy, addig is haladjunk.
Valami tanyák és művelt földek között ballagunk, mire újra feláll a rendszer - és bizony már jó fél kilométerre elmentünk a rossz irányba. M. elmormol egy “mondtam, hogy…” kezdetű történetet az orra alatt, a kisördög behúzza a következő strigulát (5:1), én meg újratöltöm az optimizmusomat, és irány a Tengerszem! Most már nincs hová eltévedni, egy kis kitartás és elénk tárul a tényleg különleges látvány. És kivel találkozunk? Hát a kedves kelet-európai csapattal. Hogy ők hogyan kerültek ide, azt csak sejtem, mert meg nem előztek minket, hacsak akkor nem, amikor mi a vargabetűinket rótuk. (De, akkor.)
Tenger-szemek
Szájat tátunk, olvasgatjuk a tájékoztató táblákat, szerencsére csak most derül ki, hogy erre bizony viperák is élnek, keresztesek. Na, nem ugrottak azonnal ránk a bozótból, de akkor most utólag borzongunk egy kicsit.


Itt kígyók is laknak!
Innen már visszafelé ereszkedünk, Pamacs kedélyesen himbálódzik  az oldalamon. Muszáj táskába dugni, mert őkelme lefelé menet is szereti vontatni a póráz túlsó végén billegő kétlábút, valamint itt már sűrű a turista-járás, és unom, hogy mindenkit meg akar rémíteni szigorú ugatással. Szerintem azért keménykedik, mert a 6 kilós plüsskutya-kinézetű ragadozótól szinte senki nem hajlandó - még udvariasságból sem - megijedni. Így meg csendben van, nézelődik.

A krampusz is elnyugodni látszik, de annyi hatással van még a környezetére, hogy:

Itt ugye földutak, erdészeti csapások, szőlőművelő dűlőutak vannak, ezek pedig ideális terepei a hétvégi, kibelezett hangtompítós terepmotorosoknak. Most is halljuk  géppuskaropogással közeledni egyiküket (Pamacs ki nem állhatja az ilyen zajt, nem mintha a mi füleinknek zene volna). Jön, majd megy, majd csattan és megáll. Vigasztaljuk a lovagot, hogy ezt bizony tolni kell hazáig. A hátizsákban röhög a kisördög, de ezért nem kap pontot.


Kicsit pihegünk még indulás előtt, majd szép családi egyetértésben elcsomagoljuk a komlóskai hegyitúra tervrajzát. Nem szalad az el, majd legközelebb. Vagy azután. Most valahogy nincs sem kilométer-, sem szinthiányunk.


És mi az, ami nélkül nincs ládatúra, se télen, se nyáron? Hát a FAGYI! Például Tokajban, a lépcsős fagylaltozóban.


Alkonyodik, mire hazaérünk. A kutyust nem kell álomba cirógatni, minket sem.
Ma “csak” három ládát gyűjtöttünk be.



2015. december 25., péntek

Karácsonyi mese

Szent-délben indultunk el, halászlé után, a „közeli” geokari felé, Debrecenbe.

Túra előtt persze tájékozódás, akkutöltés, ládaoldal-nyomtatás, ahogy ez már lenni szokott. Még Pamacs geocimborának is szereztünk egy új hegymászótáskát, igaz, azt inkább miattam, hogy könnyebb legyen vele hegymászni. Bár nem tudom, mekkora hegyet lehet Debrecenben meghágni, de sosem tudhatjuk, ugye.

 Közbevetőleg: a karácsonyi rejtvényt megpróbáltuk megfejteni. Én egy hétköznap este 11-kor álltam neki, aztán éjjel fél 3 tájt arra gondoltam, hogy munkanap vár rám, a sudoku pedig több radírt fogyasztott, mint egy elsős kisiskolás. Hát ez van, ha az ember nem készül fel eléggé. M. meg akarta mutatni, hogy hogy is kell ezt… szóval szépen megvártuk, míg  megjelenik a megfejtés a ládaoldalon.

Megjelent.

Olvasom: Haláp. Az meg hol? Gugli barát szerint Zalában. Végülis, mióta a DEocaching-buli Balatonfüreden volt, már nem lepődöm meg ilyesmin.  (Kérdeztem Fattilát, miért pont ott? Azt mondta: - Mert még a környéken már mindenütt voltak, a Balcsin meg még nem. Gondolom, a következő a Bahamákon lesz, elvégre még ott sem… J)

Na, szóval Haláp. Szerencsére Hajdú-Biharban is van ilyen. Ha meg már Debrecen, nézzük, miféle új látnivalók vannak még a civis városban:
-              -  új láda a zsinagógánál
-              - fix trafipax a 35-ösön

Ezeket be is terveztem. A zsinagógás láda helyén a kütyü 18 métert mutatott, így szépen körbejártuk a háztömböt, hátha valahonnan közel lesz, végül aztán az „én hová rejteném” elv alapján egyből meglett a kis édes. Baj nem volt belőle, Pamacsnak úgyis sétálni való kedve volt.

Most már tényleg a karácsonyfa következik! M. kissé felvonta a szemöldökét, amikor egy ideje már csak a városon túli mellékúton fúrtuk magunkat az egyre masszívabb ködbe, majd balra, egy földútra, ami úgy hullámzott, mint a Balaton másodfokú viharban… és csak hullámzott… hullámzott… Amikor már reménytelenül végtelennek tűnt az út, azért mégiscsak megérkeztünk valahová, egy nagy focipálya-féle placcra, ahol egy kis esőbeálló eresze alatt ott volt a jel.

A jel
Pamacsnak nagyon tetszett a laza homokos kaptató, vidáman felvonszolt bennünket pórázvégen (elvégre az ő póráza végén én vagyok, ez csak nézőpont kérdése) a HEGY-re. Höhö, hegy! Hármashegy. Maradjunk annyiban, hogy nem lepte örök hó az ormait, szerencsére.

 Ott volt a Fa, a jó öreg zöld kincsesládát meg keresni sem kellett, olyan széles kessercsapás vezetett feléje. Elrejtve meg úgy volt, mintha a mesebeli boszorkahasalna rajta, akit a legkisebb királyfi szerencséjére öreganyjának szólított, amint az az erdőn át cipelte hátán az öl rőzsét… szóval egy öl rőzse ,vagy kettő – ez takarta a kincseket.

Némi kis ínyencséggel kipótoltuk a készletet, fotózkodtunk, majd gyorsan levadásztam a közeli kilátónál levő ládát.

Itt nem voltunk magányosak, egy Simson motor volt kikötve a korláthoz. A gazdája látszólag sehol, majd egyszer csak léptek kopogása hallatszott a kilátó felől amint lemászott egy fiatal srác. Pár szót váltottunk, aztán ki-ki ment a maga dolgára. (azért remélem, hogy a fiatalember, ha ki is szúrta a karácsonyfánk körüli mozgást, nem rosszalkodik arrafelé).

A mi dolgunk még egy rejtés volt, légvonalban 1,2 km-re, panzió és kalandpark. Meg is lett minden, a szállás is, a kaland is, ugyanis időközben vastag, ködös sötétség telepedett az erdőre. Visszahullámoztunk az aszfaltos útra, majd valamiféle tanyák között kanyarogva a panzió felé vezető földút következett.

Egy kanyar után felsejlettek a sötétlő épületek, az út mintha a portán keresztül vitt volna a láda felé. Egy fészer-féle falánál egy növendék borjút pillantottam mega reflektorok fényében… M. szerint viszont az egy kutya volt! Húha, itt biztosan nem fogok éjszakai erdőkben sétálni! Halványan reménykedtem, hogy hátha valami drive-in rejtéssel lesz dolgunk, azt még megreszkíroztam volna, de a legközelebbi helyen is több mint 70 méterre volt a cél. Na nem, mi vagyok én, rettenthetetlen jedi-lovag, hogy mindenféle messzi-messzi galaxisok sötétjében keressek kincset?. Ami tőlem tellett, az egy alkalmasnak tűnő helyen végrehajtott szabályos Y-megfordulás  (M.et nem szórakoztattam azzal, hogy kis híján sikerült elásni a kocsit a laza homokban a profi manőver során).

Visszamentünk a már ismert udvaron keresztül, magunk mögött hagytuk az enyhén vicsorgó fogú bocit, és megkönnyebbülten zümmögtünk hazafelé a ködös éjszakában. Még kipróbáltuk a jávorszarvas-teszt alföldi változatát: cikkcakkozva kellett kikerülni az út közepén „legelésző” őzsutát – tényleg, mi a szöszt eszegetett vajon a forgalmas út felezővonalánál, leszegett fejjel?

Azért szerencsésen hazaértünk végül. Meleg szoba, ünnepi vacsora, kellemes fáradtság.


Boldog Karácsonyt!

2015. október 28., szerda

Szigliget - Két vár


Az út mellet meredek hegy, csúcsán a még romként is impozáns várral, az omladozónak tűnő tornyon zászlót lobogtat a szél. Valahogy mindig lobog, olyankor is, amikor lent a rekkenő nyárban szellő sem lengeti az út menti nádas leveleit.

Az évek során számtalanszor autóztunk el Szigliget mellett. A tekintetet messziről vonzó fellegvár szinte követelte, hogy menjünk fel oda - és persze jártunk is már régebben ott, még "GC-előtt". Az emlék megmaradt: A Balaton, a tanúhegyek, és hogy az élmény nem ingyen van, bizony megszuszogtatott , mire felértünk a zászlóhoz.
Most meg  még geoládát is rejt a hely, az utolsót a környéken, amit még nem kerestünk fel, hiába, ritkán hiányzik nekem a hegymászás. De hát ha ott van a hegy, fel kell rá mászni, és most már nem is olyan egyszerű az elhatározás, mert a kesserkutya persze nem mászik, hanem utazik, bizony, ahogy mondani szoktam: ő a rejtések nehézségéhez +1-et hozzáad! Mert nagynak nem nagy, de szertelen, kíváncsi, és kímélni, védeni kell, mert nincs neki saját veszélyérzete - máskor meg ellenkezőleg, megijed mindentől, mindenkitől, és elég nagy lármával próbálja elűzni a fenyegetéseket, legyen az zörgő bokor, kóbor vagy éppen házőrző eb, erdei turista, mókus, dongó...

Kissé hevenyészve készültem elő a ládázáshoz, elvégre most nyáron már jártunk fent a várban, a négy pont közül az már megvolt, gondoltam, nem lesz annyira bonyolult a maradék három. Nagyjából beleolvastam a leírásba. Első pont: az óvár. A kereső app mostanában igen információ gazdag, mutatja szépen a sűrű szintvonalakat, a leírás is említi a lépcsőket, hát veselkedjünk neki! Pamacs helyet foglal a táskában a táska pántját átvetem a bal vállamon, és persze a kutya nem az aljában kucorog, hanem szépen felágaskodik két lábra, legyen az én gondom, hogy ki ne bucskázzon, vagyis jobb kézzel átölelem a mellkasát. Na, így indulunk neki a végtelennek tűnő lépcsősornak.
Előbb-utóbb minden mászás véget ér, többnyire úgy, hogy felérünk a csúcsra (az egyéb lehetőségekről most ne beszéljünk).  M. elégedett, Pamacs elégedett, én lélegzethez jutok, mi kell még?
Jé, mégegy vár! Szigligetnek tehát kettő is van. Ez is szépen rendbe szerve, van kilátó is, hál' Istennek nem további sok szűk lépcsővel leküzdhető, csupán egy dobogóféle van ácsolva a Balaton felé eső oldalon, szép a látvány is, amit mutat. Jó kis hely. No, keresgéljünk! Keresgélünk-keresgélünk, nem sok eredménnyel. Ilyenkor többnyire hagyom a GPS-t, és intuitív keresésbe kezdek. Kimászok a kőfal külső oldalára, ott is... Kessernyomokat nézek, és igen, a fal sarkánál egy fa, a gyökerei között kövek... és egy szép dobozka. Kissé már viharvert, a 4 füléből három hiányzik, a tartalma kissé omlós, de megvan, az a lényeg, nem?
(Otthon, a log beküldése során kiderült, hogy NEM! Amit találtam, az valószínűleg egy .com-os láda volt, a benne lévő jelszószerűség nem tartozik a .hu-s ládához. Bár a leírásban van rá utalás, hogy ott is lakhatott a "mi" jelszóhordozó mikroládánk, de mégsem ez a jó találat. Persze otthon már hiába okos az ember.)
Találtunk hát ládát, (szerintem) jelszót is, mehetünk a következő helyre. Egy kis kápolna, nincs is messze, csupán valami hatszáz méter. (Na persze. Hegyek között ez a hatszáz azért meglepetéseket hordozhat.) Leparkolunk a hely "közelében", elugrálunk a lavinaként ereszkedő biciklis túrázók elől, Pamacs a négy lábáról megint átvált az én kettőmre, és - mi lenne más? - lépcsőzés következik! M. kezdi sokallni, kérdezgeti is, hogy biztosan erre kell-e menni, de hát erre visz a turistaút, mit mondhatnék?
Ez a pár tíz grádics szinte meg sem kottyan, már meg is érkezünk a kápolnához. A látvány, ami fogad, tetszetős, másrészt bosszantó, legalábbis ami a töméntelen parkoló autót illeti. Ezek szerint nem csak lépcsőkön lehet ide eljutni
Metsző a szél, a templomocska fala mögé kell menekülni, jó helyre, ott a második "dobozka".
Hm...? esetleg valami ilyesmit kellett volna az előzőnél is találni? Értelmesnek tűnő szótöredék a zsákmány. Mindegy, vissza már nem megyünk, hanem autóval közelítjük a harmadik pontot. Körbevisz az út az egész hegyen (közbevetőleg: "...biztos hogy erre kell...?"-ek borzolják a hangulatomat, hát hogy lenne már biztos, életemben nem jártam még erre, nincs más esély, bízni kell a technikában, a térképben). Egynyomú utcák. egy szembejövő "úri kocsi" kegyesen visszatolat öt métert, hogy felérjünk, köszönésül intek, biccentek, de mintha ez kevés volna, sértődötten kaffant rám a mét'ságos. Márpedig ennél többet nem kap. A tüske bennem, parkolót keresek, nehogy még valakinek az útjában legyen szegény kis kesserautó, el kéne ásni, vagy mifene.

Kis rákészülés,  eszünk-iszunk, mert a tuhu-térkép itt is szintvonalakat mutat, még többet is, mint ami az adatokból kimatekozható. Aztán nekiindulunk. Lankás. Emelkedős. MEREDEK! Szuszogunk fölfelé az ágtörmelékkel borított, csúszós vádi-féle úton, míg végre valami turista-pihenőnél megkegyelmez nekünk a hegy. Szusszanunk egy kicsit (meg mégegykicsit), Pamacsot is négy lábra állítom, bóklásszon, szimatoljon, neki is legyen valami emléke. Rajta viszont kitör az irigység, sértődött lármával ijesztget egy időközben előbukkant családot. Lehet elnézést kérni, "nem harap!" kiáltásokkal elvonszolni a 6 kilós kis méregzsákot az erdő olyan részére, ahonnan nem látja a az ő erdejét háborgató idegeneket. Mordul még egyet-kettőt, de már megadóan visszaül a táskába, most éppen a kullancsveszély miatt. Mindegy, akkor sem könnyebb.

Az út végre a fennsíkon halad tovább, jó lesz az, úgyis vissza kell jönni az itt bujkáló másik láda miatt. Aztán ereszkedik. Majd MEREDEKEN ereszkedik!, Na! Nekünk még vissza kell jönni... eh, mindegy, ereszkedjünk. A nyakbakutya nem kapaszkodik, én egy kézzel, a másikkal ugye őt, a régi, leharcolt bakancsom alig tartja a lábamat (véletlenül otthon maradt az új, mindegy), végül azért csak megérkezünk a Kamon-kőhöz, érdekes, szép pont. Keresem a dobozkát... megvan!
Meg... :-( Benne egy papír... Valami nyegle üzenettel, miszerint megtalálták, hehe... Na, most fogyott el a lelkesedésem végleg. Hiába próbálom megérteni az előttem járó vicces emberkék lelkét.
Kezdem megérteni azokat a kessereket, akik kerülik a multi-rejtéseket. Kiábrándító ez így. Fél napig lihegünk hegynek föl-völgynek le, hogy aztán valami nyegle suhanc idétlen vicce miatt értelmét veszítse az egész.
Ülök egy rönkön, már csak a telefon segítségében bízom. De az sem akarja a jót: elsőre sikerül a másik láda rejtőjét felzavarni vasárnapi sziesztájából (tudom, azért még vissza kell mászni). Lassan tisztázódnak a viszonyok, mire az igazi számot hívom, már kezd rendeződni az oxigén-adósságom is, így kétségkívül könnyebb társalogni. És további szerencsére az igazi rejtő kolléga volt annyira körültekintő, hogy elhelyezett egy alternatív jelszórészletet is a közelben. És segített az első pontnál eltévesztett találat javításában is. Na. Így már mindjárt jobban esik a mászás vissza a Magányos fenyő ládájához.
Aztán már csak a jó fél órás ereszkedés van hátra a talpunk alól ki-kigördülő ágdarabokkal borított vízmosásban.

Huhhhh! Jó, hogy nem kell még a várba is felmászni, van ott is néhány száz lépcsőfok.

A találat végszerelése otthon, nyugodt körülmények között már rutinmunka volt.

Egy biztos: örök emlék marad ez a keresés is. Így teljes ez: nehéz, néha kiábrándító, de végül mégiscsak kellemes, győztes élmény.

Köszönjük!

2015. március 8., vasárnap

A Tátra

Ahonnan látszik.... (GCBUKK)

Belepett minket a moha, a por, a pókháló, vagy mi. Üldögélünk a lakásban, "ezer dolgunk van", meg persze a kesserkutyust is működtetni kell, hajnali séta, esti kozmetika, mindig van valami ok, hogy elzárjam a számítógépet.
Nőnapi hóvirág :)

Hát, mára nőnapi lett az időjárás, kifogás nem lehetett, régóta nem volt eső sem, hátha nincs akkora sár a hegyekben ("akkora" nincs.... de a sár, az sár), meg kéne keresni az egyetlen megmaradt bükki ládát, egy igazi matuzsálemet, 2002-ben telepítette 'Laci, Erzséb és Willy, az ebadta...' .
Ez a rejtés valahogy mindig kiesett az útvonalból. Vagy a hegy másik oldalán kószáltunk, vagy tartalék volt és hamarabb esteledett, mint gondoltuk, szóval ott vigyorgott a kipipált találatok között egy levadászandó, már évek óta.

Na, majd most!

Tegnap szóltam M.-nek, hogy tavaszodván, menni kéne, és itt van ez a hely, "ahonnan látni a Magas-Tátrát", vasárnap menjünk, nézzük meg. Hajlott is rá a társ, felpörgette kissé a hétvégi sütés-főzést, így 10 óra körül indulhattunk.

A Sebesvíz-panziótól gondoltam a túrát, az kulturált hely a kocsi parkolásához, és esetleg visszafelé egy kis nassolásra is volna esély a büfében, meg van ott egy kis tó, park, szóval jó lesz onnan sétálni.

(Hm, sétálni... A TuHu azért elég sok szintvonalat rajzolt az útvonalra, erről hallgattam a csapat előtt.)

Meglepetés persze most is volt, mikor nincs? 5 °C-ot mutat a hőmérő, de a tavacskát vastag jég fedi. Hoppá! Már tudtam is, hogy mi lesz a mai meglepi: a fagyott talajt az erőlködő márciusi Nap elolvasztja, olyan 2-3 centi mélyen, iszamlós dágvánnyá változtatja az erdei ösvényeket. És, ami még ezzel jár: a januári ónós eső ágtörmelékkel szórta be az utakat, ezt mi ugyan átlépkedtünk, de apró kis nehezékünknek mindet ugrania kellett - illetve, lehetőség szerint 2 méterenként megrágni egyet, tovább túrni a vaddisznó-túrásokat, az ösvényről merőlegesen távolodni, el nem tudom képzelni, hol kötne ki ez a kutya, ha hagynánk, hogy arra menjen, amerre kedve tartja?
Út, a jobbak közül

No, vándoroltunk, mint Frodó és Samu, a hegyekben, Pamacs alakította Smeagolt, a hátráltató kis törpét, persze hótiszta lélekkel, szemben a történetbelivel. Csúszkáltunk, botladoztunk, a kutya hol a póráz hatósugarában bujkált bokrok közé, gödrökbe, dombokra, hol M. ölében nézelődött, hol nálam himbálózott az utazótáskájában, vagyis most is működött a rejtés nehézsége +1 függvény.
A távolság kilométeren belül volt, de az utak igen zegzugosan közelítették a ládát. Azért végül csak meglett, ahogy írva volt, kövekkel fedve, rönk alatt - kissé nyirkosan ugyan, mert elég viharvert a doboz, de a korábbi keresők alapos ragasztgatásának hála használható volt a tartalma.

A Magas-Tátra?
Hát, az már nincs meg. Összement, vagy az erdő nyújtózkodott elé a képbe- de innen már nem látható szegényke.

Azért csak jó volt feljönni, harapni a kora tavaszi levegőt, fürdetni arcunkat a melengető napfényben, elfáradni, egészségesen.


Adósságok

Püff neki!
Egy éve nem írtam ide. Hát, szégyen.
Magyarázat persze van, de minek magyarázkodni? Na szóval: ha lesz kedv, idő, térerő, majd pótolom.  Az emlékek együtt vannak, csak "papírra" köll vetni őket.