2012. július 4., szerda

És megint toronyiránt!

(Ebbe, úgy látszik, mindenki bele kell, hogy essen. Kivéve M.-et, ő az első alkalommal is szépen, turistaúton közelítette meg a pontot a tapolcai láda második menetében)

(Avagy:
- Józsi bácsi! mennyire van ide a bükkfa?
- Hát, légvonalban másfél kilométer, de tudok egy rövidebb utat az erdőn át.)


Szóval, eljött a nyaralás utolsó napja is. A Gyenesdiási harcálláspont közelében volt még egy levadászni való láda, az ország legnagyobb bükkfája. Legnagyobb-nem legnagyobb, mindegy az, a lényeg, hogy a helyben (a gyenesdiási Tourinform-irodávan) kapott térkép szerint nincs szintkülönbség, végig a piros jelzésen kell haladni, jó kis erdei séta lesz ez, az újonnan avatott kessertárs (Niki unoka) számára is kellemesen fogyasztható.

Mondjam-e? Persze, hogy nem úgy lett!

A készülődés nekem 10 perc (Erdőjáró cuccot felkapni, fényképezőt, vizet, térképet, "logkavicsot" berakni a kessertáskába, és kész. Persze nem egészen így van, mert tegnap este a nagylánnyal terveket szőttünk, ő rajzolta meg a szmájlikat a kavicsra, elemeztük a térképet, kiderült, hogy nem kell túldumálnom a szintvonalak jelentését, mert a suliban tanulták... (jé! "pedig iskolaszünet van!"), és Nikinek is kellett egy bambusz túrabot, (nem csak neki, a 3 éves kistesónak is, a szülők ijedelmére, mert kissé harciasan kezdett kendózni a pálcával az apróság.)

M.-nek kissé hosszabb idő szükséges, de ezt elfogadjuk.

Nikinek.... hát, egy óra, talán. Igaz, hogy nagyon csinosra sikeredett, fekete póló, fekete bicajosnadrág, sportcsuka (ez is meglepetés-elem lesz majd), hajkorona befésülve... gondolom több próbából lett ez a végeredmény. Szóval én képviselem az ellenpontot.

Profik, ugye?
Ó, mi már nagyon ismerjük a környéket, a kőbányában ott a jelünk a löszfalon, a nagyrétre napi rendszerességgel járunk...

Nincs kedvem keresgélni a kiinduló helyet, az erdei tornapálya útján indulunk el, elvégre minden út ugyanoda vezet, majd később rátérünk a piros jelzésre, és kész. Van nekünk gé-nk, papír-térképünk, semmi meglepetés nem jöhet, nem igaz?  (Hm -  mondja a kisördögünk, aki úgy látszik, minden túránkon elkísér - nézzük csak, mit lehet ebből kihozni?) 


Egy család kószál előttünk, a gyerekek játszanak a tornaeszközökkel - na bevallom, én is felmásztam egyre-egyre, mert hát... ott volt. :) Szóba elegyedünk, ők a Berzsenyi-kilátót vették célba. M. már ijesztgetné őket, mert emlékszik a szuszogós, "vaddisznós" mászásunkra, én halkan súgok neki: ne vegye el a kedvüket! Aki túrázni megy, annak kijár az élmény, még megijednek, és nem mennek fel... Menjenek csak! 

Külön válunk, mert a kütyü valami más irányt jelez, én meg úgy vagyok nevelve, hogy hölgyekkel nem vitatkozom. Az út jó, igaz, hogy nem piros, de nem baj, majd oda fog vezetni... (mintha kaján vihogás hallatszana a kisördögünk felől, de biztosan csak képzelődöm...) Eljutunk a kedvenc útbaigazító táblámhoz, amiről a játékos kedvű túrázók leradíroztak egy tizedesvesszőt, ettől a Berzsenyi-kilátó kilátástalan távolságban levőnek tűnik, szóval ismerős a táj, bár még mindig nem piros. ("Hihi!") Kissé tanácstalanul téblábolunk de a teló a nagylány kezében szépen mutat a cél felé, megyünk hát arra, amerre mondja.

A környék pedig kezd egyre elhagyatottabb lenni. Illetve van ösvény, vannak emberi életre utaló nyomok . na ja, lakott bolygó -, csak éppen kezd ez a dolog egyre meredekebb lenni. Meredek? a tékép szerint nem is keresztezünk szintvonalat, akkor hogy lenne meredek? Pedig hát meredek.
???

A Legnagyobb Bükkfa már csak néhány száz méternyire van, és a táv folyamatosan csökken. Nekem meg a meggyőződésem csökken az irány helyességét illetően, mire végre meglátom a piros jeleket: szép sötétvörös, függőleges vonalak a fenyők törzsén. Függőleges...? Ez valami tájjellegű turistajelzés? A hölgykoszorú egy vízmosás-féle útra szavaz, én azért is követem a vörös csíkokat egy darabig.... Hanem azok egy idő után szétszélednek, elenyésznek, nem visznek sehová. (Szerintem látok is egy apró veres alakot, aki térdét csapkodva próbálja visszatartani a röhögését... egyre melegebb van)

Bizony-bizony, erre mutat a gé!
 Csatlakozom hát a lányokhoz, és nem firtatom tovább a piros jeleket. Keskeny ösvény kanyarog a fák között, szemlátomást jártak már itt előttünk (más is toronyiránt közlekedik a hegyen?), hát legyen, menjünk a GPS szerint. De az út már nagyon durva: meredek, letört ágak keresztben, felvisz egy domboldalra, lihegek, tanácstalan vagyok - hanem a völgyben favágók munkájának eredménye látszik: traktorkerék nyomai, széles út... nagy gúlákba rakott fenyőtörzsek.. És minden törzsön egy hosszanti vörös jel! (Na most tekerem ki a krampusz nyakát! De persze nem lehet, nyerít a röhögéstől, ahogy eltűnik az erdő sűrűjében.)

Lekecmeregni a domboldalról már nem sokba tart. Megnyugtat, hogy ember-járta helyet találtunk, kissé megpihenünk, kullancsot keresünk (a kurkászás az emberszabásúaknál közösség-erősítő tevékenység) és igen, a kis bekötőút egy szélesbe torkollik, az első fán itt vigyorog a VÍZSZINTES piros jelzés!

Jól van, na! Akkor ez a piros út...
 Járt út, széles út. M. rezignáltan veszi tudomásul, hogy "erre kellett volna jönni", Niki vidáman lépked közöttünk, igaz, ötven lépésenként megáll, lekapja a cipőjét(!), és kiráz belőle valamit, majd villámgyorsan beleugrik és jön tovább. Bizony, a divat az erdőben is divat: sportcipőt bekötni ciki... Ez a lány így kelt át a dzsungelen! Hát, most már mindegy.

Innen már tényleg kellemes erdei séta következik, ahogy a ládaleírásban szerepel.

Mi ezzel a gond...?
 A hatlábú pajta is jó hely, még be sem léptem, M. már látja a rendetlenséget, Niki is megtalálja, én meg... elérem (hogy hasznomat vegye a csapat).
Fotózgatunk, logolunk, bár csak ímmel-ámmal akar térerő lenni a találat elküldéséhez.
Kicsi vagyok, székre állok...

Niki logol

... és =D szmájlit rajzol...

Ajándék: kis szarvas


Próbálok ugyanolyan rondán nézni, mint a faember

Hazafelé tánclépésben, a "vízszintes" piros úton megyünk, pillangók fogócskáznak a napsütötte úton (ez nem ösvény!), az agyagban hagyott állatnyomokat olvassuk, észrevétlenül röpülnek a percek, már a főútnál is vagyunk. Ennyi... Kedélyesen gondolok a puhány turistákra, akik a kirajzolt utakon közlekednek. 
Ugyan már...

Unalmas lehet, ugye?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szólj hozzánk!