Hőség, péntek, idegenek

Fáj a fejem.

A hallgatóságot "kivégezte" a Nyár. Péntek van, délután, kint izzik a levegő, itt, az előadóteremben klímagép próbálja megszelídíteni a sivatag dühös leheletét, felemás sikerrel. Hűvösebb van talán, de ez olyan "klímás" hűvös, a hátam fázik, a homlokomon kedélyes kis patakocskákban csörgedezik a veríték. Az óra vége megváltás mindenkinek. Eltart vagy 10 percig, mire összeszedem a kellékeimet. Nem, nem olyan sok, én vagyok ennyire lassú. És a halántékomon dobol a klíma...

Ha már itt vagyok, rászánom azt a kis időt, levadászni  az edelényi kastély ládáját. (Hm. "kis idő"? az utóbbi idők tapasztalatai szerint előre megjósolhatatlan, hogy egy láda mennyi időt igényel. Ez egyszerűnek látszik, bár nem nagyon készültem rá, a telefonra letöltött infók alapján fogok keresgélni.)

A hőmérő 36.5 fokon áll... hát fázni nem fogok... leparkolok a kastélyhoz vezető híd előtt. Hopp, ezt a képet mintha láttam volna már: Rács, drótkerítés, "Illetékteleneknek tilos..."Nem vagyok én illetéktelen, éppen ide kellene belépnem, a távolban ott van illetékességem tárgya: a kapu...

 Irritálnak az ilyen táblák. Mennyivel lenne drágább egy olyan, amire az lenne írva, hogy "Kedves Látogatónk! Jelenleg éppen megszépíteni igyekszünk a kastélyt, ezért nem áll módunkban fogadni Önt! Kérjük, látogasson el hozzánk később, előreláthatólag.... -kor. Megértését köszönjük!  -és aláírás. De nem, "...Tilos!... Harminchét fokban.

Míg ezen morfondírozok, mosolyognom kell, mert elmúlt a fejfájásom! Nem is morgok, Edelény, én (így) szeretlek!

Na, de nekem a kapu réztáblájáról kell egy szó, ne felejtsük el. Egy ilyen személytelen tiltótábla nem távozásra, hanem gondolkodásra késztet. É íme, itt egy földút-féle, ami oldalt a kastély felé visz...

 De jaj, itt is üzentek nekem, de itt már keményebben: ."..életveszélyes...!"

 Na ja, az élet veszélyes, már többen belehaltak... de mi lehet életveszélyes egy elhagyatott, félig kész sétányban? Kacsintok egyet a táblának, miközben elballagok mellette. Néhány méter, és már a díszes kapu előtt is állok - és nézek. 

Tábla, az nincs. Se jobbra, se balra. Az épület tetején egy gólyafészek, a lakó kelepelése mintha nevetés lenne - nesze nekem, "életem kockáztatásával" nem találtam semmit. Ballagok vissza, közben a láda rejtőjével kommunikálok éppen, hogy most akkor mi legyen, amikor a távolból egy biztonsági őr-alakú alakot veszek észre. Nem baj az, ő még dolgozik. Nem menekülök, ha már tilosban járok kétszeresen is, lássuk, mi lesz a büntetésem?

 De semmi. Az őr úr kulturáltan szól, ami neki meg van hagyva: nem szabad itt lenni, nem szabad fényképezni. És hallott a geosokról is, "szoktak érdeklődni...". Információval is szolgál: a kedvenc réztáblánk Budapesten tartózkodik. No, odáig azért most nem kesselnék el. Búcsúzunk, utamra enged az "életveszélyes" úton visszafelé. A rejtő szerint pedig olvasnom kéne, mert írva vagyon, hogy a kastély felújítása alatt nem kell jelszót keresni rajta. Hehe.

A log másik fele a "Borsod földvára". Megyünk, én és a gé, akivel kiegészítettem a kocsi műszerfalát. 

Parkolás a tájháznál. 

(Oppsz, ez én vagyok, csak a fejemet kiretusálta az önkioldó)

 A tájház elhagyatott, az udvarán sárga földmunkagép, a környéken árkok, gödrök. A forróság elpárologtatta az embereket, hát ebből sem lesz skanzenlátogatás.

A vár felől szép.

 

 Nézzük a földvárat, remélem, nem olyan lesz, mint a görömbölyi, amit félnapos, eltévedős hegyi túrával küzdöttünk le, most nem vagyok ilyesmihez öltözve. Nem, itt nem lehet eltévedni, szépen kövezett út visz a dombra. A kánikula előnye, hogy az utca házőrző kutyái csak késve veszik észre a magányos kessert, csapnak ugyan némi alibi-zajt, de, mint biztonsági-őr kollégájuk, ők sem akadályoznak a haladásban. Mondhatnám inkább: ellenkezőleg, siettetnek :)). Persze nincs veszély, minden jószág a portáján belül van, csak hát az én ösztöneim nem mindig mérlegelnek, ha kutyákról van szó.

Kis domb tetejére érve elém tárul a vár látványa. Öles fű nőtte be, mégis olyan érzése van az embernek, hogy ez még ma is használatos hely.

 Balra egy ácsolt emelvény-szerű, 

jobbra egy obeliszk-féleség,

Rátámaszkodtam, felbillent :D

 szemben pedig a klasszikus kessernyom: a "semmibe" vezető ösvény.

 Megvan a láda is,

 minden korrekt, be tudom logolni a találatot. Gyönyörködöm még egy kicsit a lankás borsodi táj panorámájában, fotózgatok, egyedül vagyok a világon...

nem enyhül...

Erős emberek járnak erre

4 lépcsőfok, a semmibe

"Bors vezér kapcsolószekrénye?"

Búcsúpillantás

 Visszafelé már alibiből sem morognak a kutyák. Forróság van, elég volt nekik az előző akció. 

Még mindig perzsel a levegő, egy boltban keresek menedéket. Itt hűvösebb is van szerezek egy palack ásványvizet... Itt bizony nincs  "idegeneknek tilos..." tábla, mert a kihalt település üzlete zsúfolásig tele, fél órát állok a pénztárnál, amíg a turisták zöld ágra vergődnek magyar fizetőeszközökkel, árakkal, pénztárosokkal... Mire sorra kerülök, már nem csak szomjas, éhes is vagyok, de ez úgy marad, nincs kedvem a következő fél órányi nyelvleckére.

A vége: 35 fok. És nincs mese, hazáig zúgatni fogom a klímát az autóban.