2012. augusztus 21., kedd

László, és Kereszt

Így, vesszővel. Két cél a közelben. A közös részük: "Bükkszent": GCKES éd GCBOLK  

Már rég nem kirándult velünk a nagylány. Most kedve is, ideje is volt, elővettem hát a tervek közül ezt a két célpontot. Az egyik láthatólag némi természetjárással oldható meg, a másik pedig kuriozitása miatt lesz jó. És mellesleg közel is vannak egymáshoz. Már úgy "relatíve". Autó azért kell hozzá, vagy kerékpár, ha "elvetemült" kollégáimra gondolok, akik ötven kilométeres köröket tekernek le a Bükk lankáin. Na, mi nem vagyunk ilyen bátrak, edzettek sem, szóval autó és bakancs, bambusz túrabottal, ami már védjegyünké válik lassan. 

Bükkszentlászló megközelítése a nagy földrajzi felfedezések korát juttatja eszembe: Mexikón keresztül visz az út! Azaz, a Mexikó-patak völgyében. Az egzotikus vízfolyás egyébként másról is nevezetes: ez volt az egyik főbűnös a néhány évvel ezelőtti miskolci vízszennyezési botrányban. A falucska a patak szűk völgyében kucorog, egy utcája van, az viszont Fő utca. Egyszerű itt a KRESZ, nincs "elsőbbségadás kötelező", sem jobbkéz-szabály, közlekedési lámpa, körforgalom. Amúgy hely sincs, alig találok egy kis padkát, ahol le lehet tenni az autót. Indulás, felszerelkezve. 


Kellemesen emelkedő földút vezet a temetőig. Ember nem nagyon látszik sehol, egy lovaskocsi ballag komótosan lefelé velünk szemben. Út közben bekukucskálhatunk az alattunk sorakozó portákra. 


Csak emberi kíváncsiság, nem leskelődünk. 

A temetőnél egy bokáig érő kutyus szalad elénk, kedélyes, érdeklődő kis jószág, nincs vele gond. A sírok közt kapirgáló gazdája mégis úgy hívja vissza, mintha az életünket kellene megvédeni a "vérmopsz"-szerűségtől. Értem én: ne barátkozzék az eb, mert akkor hová lesz a házőrzői tekintély? 

Nagyon szép turistajelzés mutat az erdő felé. Azt szeretjük. Rátérünk, locsogva-csevegve ballagunk, igazán nem megerőltető. Hamarosan ki is érünk a hegy tetején levő rétre, amit csak itt-ott fed bozót. Vannak itt érdekes terepalakulatok is, valószínűleg ez lehet a "sánc", másfél méteres meredek... és, ha már előkerült a gé, hát használjuk is. Érdekes, hogy ilyenkor nem tűnnek fontosnak a leírásokban szereplő intelmek, hogy "menj délkelet felől", ha jót akarsz! Igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy a lányok térítenek le a jó útról. Amikor a gé már csak nyolcvanegynéhány métert mutat, az iránytű fontosabbnak tűnik nekem is. Nehogymár még keringjek, miközben a cél ott van ni! 

 Hm... A cél ott van. 

Csak közben egy kis sáncmászás... egy kis kökénybozót, egy kis medvecsapás... Tényleg! Szerintem más kesserek is kultiválják a "toronyiránt-technikát", ahogy az egyébként érintetlen ősgyepbe taposott járatokat szemlélem. Mivel kezében lemerült GPS-t szorongató csontvázat még soha nem találtam, nyilván működik ez is. 

A lányok szétszélednek, M. tud egy jobb utat, Niki nem mozog, ha nem muszáj, mert szúr a fű, csíp a csalán... na jó, akkor vállalom az áldozatot, a hernádi világvége-erdő után egy ilyen, derékig sem érő bozótocska nem lehet akadály. Lekanyarítom a hátamról a hátizsákot (amiben MINDENÜNK benne van: ivóvíz, akkumulátor, iratok, térképek), és fejest ugrok a dzsungelba. 

Nem is olyan vészes, hamarosan szelídebb mogyorók és galagonya-cserjék próbálnak marasztalni, ugyanmár! Ja, és mindenféle földsáncok, kőhalmok, árkok. Ugyan már...! A technika megjutalmaz, mire kiérek a napfényre: 2 méter! Az jó lesz, akkor innen indulunk majd a végső támadásra. Közben azért tarjuk a kapcsolatot egymással, mint a bálnák: kiáltozva. 

És, mire indulnék a hátramaradt női különítményért, hát azok meg, meg sem várva, hogy én, mint rettenthetetlen felfedező, átvezessem őket a veszélyes (vizeken) utakon, nem előbukkannak a sűrűből? 

De bizony. 




Remek. Kicsit nyalogatjuk a sebeinket, aztán biztatom Nikit, "lője le" a ládát. A tisztásról egyenesen mutat a nyíl, a táv nem nagy, el nem veszítjük (sem a ládát, sem a lányt). 

Nem is... Hanem a hátizsákot... Az meg hol van? M. nem hozta magával, viszont a sajátját is mellé tette - valahol. Tehát nem úszom meg, másodszor is át kell kelnem a rengetegen, most a sorrend: meredély, galagonya, kökény... Csak hát a telefonom a hátramaradottaknál maradt, hogy elfoglalják addig is magukat, amíg én ezt a bónusz backbag-kessinget lejátszom. És mert kétszer nem tudok ugyanazon az ösvényen végigmenni, máshol bukkanok ki, mint ahol beléptem az előbb. (Innen nézve érdekes az is, hogy hogyan gondoltam eredetileg a felderítés-visszatérés-átvezetés romantikus kalandját, de szerencsére nincs itt senki, aki erre emlékeztessen.) Átüvöltök az erdőn, hogy nincs itt zsák egy sem, nem hogy kettő. Erre M. is visszahámozza magát a csátén, hogy ő se találja. 

 Na jó, nem olyan nagy ez a rét, végül mégiscsak hátamra kanyarítom mindkét púpot (érdekes evolúciós lépés a bálna átalakulása dromedárrá), és visszacsörtetünk a magára hagyott Nikihez, aki ezalatt már tényleg kibányászta a ládát a rejtekéből,


 és mivel logolni nem akart nélkülünk, unalmában önportrékat lődözött magáról, amíg tele nem tömte az SD-kártyát.



Pedig milyen szép terveim voltak, videózás, minden... Tehát pucolgattam egy kicsit a gépet, hogy legyen log-fotónk is, aztán adminisztráltunk,

 a rokkant ládát elsősegély gyanánt egy nejlonzacskóba bugyoláltuk (a kövek alatti rejtés megviseli ezeket, beroppan az aljuk), és már lehetne visszaindulni. 



Célozgatok ugyan M.-nek egy másik útvonalra, ami esetleg... de éppen én tanítottam korábban, hogy ismert utat nem cserélünk fel ismeretlennel. Megtanulta. Most meg tántoríthatatlanul ragaszkodik a szinte már kitaposott vonalunkhoz. Jóvanna! Nehogy a hátizsákok sorsára jussak, beleegyezem a huszonkilencedik bozótátkelésbe. 

 Lefelé ballagva a következő dolgokat találjuk: 

- Egy széles, szurkálós vegetációtól mentes gyalogút 
- Egy kérődző szarvasmarha 

 - Egy esőbeállóval, padokkal, tűzrakóhellyel ellátott tisztás

 - és innen két nyomú, szinte autóval is járható út (nem azért mondom, csak megállapítottam) 

A temetőnél még egy berni pásztorkutyát sétáltató hölggyel is váltunk pár szót, aztán visszasétálunk a civilizációba. 


 Rendezve sorainkat a következő cél felé vesszük az irányt:

 Bukkszentkereszt gyógyító kövei és egyéb bolondságok. 

 (A történetem, mint az összes eddigi, szubjektív. Ahogy én látom, ahogy én érzem, amit gondolok, azt írom. Nem akarok senkit megbántani, sokfélék, másfélék vagyunk. Azért írom ezt, mert én nem hiszek holmi földenergiákban, Hartmann-hálókban és egyéb csodatévő nemtommikben. Mások meg igen. Ha ez hit kérdése, akkor én hitetlen vagyok. Legyen így - én megpróbálom mókásan felfogni a dolgot, abban bízva, hogy a tőlem eltérő gondolkodású/hitű emberek is hasonlóan elnéző mosollyal illetik gyarló botladozásaimat Csodaországban.) 

Van nekem sokféle kütyüm. Köznapokon, országúti navigálásra egy PDA szolgál, fuvolázó női hanggal, amit én néha kiegészítek a Besenyő Pista bácsi örökbecsű kiszólásával, miszerint: "Margit, maga nóóómális?" Na szóval, Margit most azt találta ki, hogy a közeli kőbányán keresztül közelítsük meg Bükkszentkeresztet, a térkép elnagyolt vonalai szerint is egy szívroham EKG-görbéjéhez hasonló "útvonalon".

Persze az utasaim nem engedték... maradt a konszolidált kerülő Miskolc, Lillafüred, Bánkút felé. Csak a rend kedvéért erősködtem egy kicsit, hogy Maaaargit szerint van egy rövidebb út is... Azt majd egyszer, mondjuk gyalogosan... 

Pezseg az élet, mintha monstre falunap lenne - pedig csak a városiak lepték el a csodálatos hírű települést. Van itt minden, könyvárus, szuveníres, füvesember(bót) lángossütő, büfék... A mi utunk az erdő alatt, némileg csendesebb környéken vezet. Egy helyen borul az idilli kép: egy mágus puszta kézzel aprítja a sziklákat, a környéket belepi a kövekből szálló por, amint velőt rázó sikollyal válnak ketté. 

A mágus puszta kezében egy flex van... 

A csend, nyugalom, hegyilevegő idilljét egy időre felváltja a rideg ipari zaj - de szerencsére ez a csoda nem tart három napig (vagy a harmadik nap végére értünk ide), mert elcsitul, a varázsló pedig egy üveg sörrel öblögeti a torkát belepő kőport. 

Aztán ugranunk kell, oldalra, egy métert. Hatalmas fehér energiatömb gördül mögöttünk, a benne ülő félszerzet éppenhogy uralni tudja, annyira már nem, hogy ki is kerüljön minket a felfelé dübörgő - terepjáró. 

Közel már a cél. Feltűnik a fenyves, messziről mintha erdei manók mennének ott, de nem, a talajból előbukkanó mészkő sziklákon emberek ücsörögnek, Ki könyvet olvas, ki halkan beszélget a közelében ücsörgőkkel (egy kórházi rémtörténet darabjait vélem hallani), más meg csak néz... De érdekes módon mindenki a lejtő felé fordulva helyezkedik el, mintha valami előadás kezdetére várakoznának. Ha magamtól rá nem jönnék a rendszer működésére, az egyik fára rá van szögelve egy amolyan térkép, inkább irkaplap, amin szépen be vannak rajzolva az egyes kövek kontúrjai, mellé írva, hogy mely alkatrészre hatnak (?). Egy kicsit olyasminek érzem, mint a néhai vietnami balzsam használati utasítását, amiben fél oldalon volt sorolva a spektrum a lábszártöréstől a lelki bánatig... Bár az itteni lista anatómiailag eléggé hiányos, azért megnyugtató, hogy "szívburok" ellen két kő is alkalmatos. Én arra ülök le próbaként, amely az "agy" reparálását végzi, de eme fogalmazás is bizonyítja, hogy legalábbis rám nem hat...

Amit el kell ismerni, az a béke: mindenki csendes, kissé meditatív hangulat van a levegőben - hogy kedvenc képzavaraimból "merítsek". 


 Ja, és, el ne feledjem, van itt egy geoláda is. Na, az legalább ügyes. Egy "hatástalan" kőbe van zárva-rejtve. Itt most én vagyok a mugli, ülök a kakukktojáson, egy két vizslató tekintetet azért kiszúrok: "ez meg ott mit tud, amit nem árultak el nekünk"-szerű gyanakvó kíváncsiságot. Mondanám, ha kérdezné valaki, hogy ez a kő a karótnyelt felnőtteskedő komolykodást kúrálja ki -de hát hogy magyaráznám el egy kívülállónak a ládakeresés értelmét? Nem is kérdez persze senki. Én vagyok a bolond, aki nem a máj-kőre ül (pedig néha ráférne)... 

De a láda megvan. Egy kicsit még pihengetünk, de ahogy megérkezik egy négytagú "városi" család, és hangoskodva sztorizgatni-röhögcsélni kezd fölöttünk, érezzük, hogy most nem jó az energiák áramlása, indulni kell. 

A visszafelé az út sokkal könnyebb, 


vagy mert tele vagyunk erővel, vagy mert arra lejt. 


A hangulatunkra viszont kitűnően hatott a csodatévő kőkibúvások hegye! 
meditáció

Elemelkedés

Energia!


1 megjegyzés:

Szólj hozzánk!