Cserehát.

Két hete múlt, hogy először óvakodtunk be a Cserehát lankái közé. Volt ott egy láda… Ami azóta A LÁDA, az első („Egy láda mind fölött”), stb. De erről majd egy másik posztban. Szóval, nézegetve a térképet, tervezgettem új kirándulásokat.

A Tavasz valahogy nem akar ideérni. Hóvihar, árvíz, szakadó hosszú esők, metsző böjti szelek, minden van, csak amire várunk, melengető, barátságos napsütés, dünnyögő dongó-dal, szerelemtől bódult madarak éneke – hát az sehol.

„Próbáljunk meg varázsolni!”- gondoltam. Ha úgy viselkedünk, mintha kivirágos kikelet lenne, hátha azt hiszi a Tündér, hogy ő késett el, és sietve jön majd. 

Mondjuk: kiránduljunk!

Nagyon nem terveztünk semmit. Reggel, a kávé mellett megjegyeztem M.-nek, hogy „akkor lassan indulhatnánk” – amire ő éppen nem számított. Komótosan elballagtunk… a piacra, megejtettük a rituális szombati bevásárlást, és, ha már mehetnékem van, menjünk – hát, másfelé, mint amerre indultam volna. Kelet helyett a város Északi kijárata felé. De mindegy, nem? Omnes viae Romam ducunt.

Akkor legyen így: meglátogatjuk a szomszéd városban lakó szüléket, aztán “csapunk egy kört”, és arról érünk haza, amerre indultam volna. Gyorsan körvonalazódtak a B-terv részletei:

Edelény.

Erre már jártam egy forró nyáridélutánon, de nemrég olvastam az itteni láda gazdájától egy kérést, hogy a tél folyamán tönkrement rejtését valahogy – legalább ideiglenesen – tegye kereshetővé, akinek módja van rá.(Persze, ha valaki ezen a vidéken téli tüzelőnek álcázza a geoládáját, az ne csodálkozzék, ha akként is fog elveszni. Szép darab fahasáb volt a rejtekhely, gondolom kellemesen melegedett a tüzénél egy környékbeli család. Az eredeti befőttesüveg helyett egy méhecskés, bele füzet, toll (ne már: a Signetta nem fér el a mézesüvegben! Megrövidítettem, na ugye hogy mégis!), egy-két csecsebecse, hátha gyermeki lelkületű keresők is járnak majd erre, minden mehet a hátizsákba.

 Borsod földvára a helyszín.

Emlékeztem én a helyre, ami most üres. Még az előttünk járók által megmentett maradványokat sem sikerült megtalálni. A néhai rönk helyén kissé meglapult föld jelezte csak a „kesser-ösvény” mellett, hogy ott kellene lennie a megtalálni- valónak. Némi tanakodás (magammal) után egy üreget ástam a helyszínen a „véletlenül” éppen nálam levő kisbaltával,

 kissé kibéleltem, beleállítottam a geo-befőttet, és álcáztam. Értő szemnek - gondolom - észrevehető, „illetéktelennek” csak szénacsomó.

Tőlünk tehát ennyi tellett. Ha a gazda erre jár, majd kiötöl valami más, jobb rejteket. Egyébként furcsa, hogy egy ilyen, emberek által alig látogatott helyen sincs biztonságban a játékszerünk. A rombolást nem értem. Mert ha szüksége volt a fára, ami a rejtekhely volt, hát vigye – de kinek lehetett útban az a pár apróság, füzet… 

A napi jó cselekedet letudva, akkor most igazi keresés következik: Szendrő. 

Messziről látszik a - most már tudom – várhegy, a tetején kilátó.

Messziről persze. De közelről azért nem nagyon kanyarognak oda az utcák. Sétálunk, sétálunk, de végül csak meg kell szólítani egy helybélit, aki útba igazít, hogy természetesen visszafelé, ahol balra tértünk, ott jobbra – nem csodálkozom én ezen. (Legfeljebb a kedvenc gé-nk mai állapotán, mert mintha egyáltalán nem akarna mutogatni semmit. Na, ígérem, hogy otthon tényleg elolvasom a leírását, ha már lassan egy éve használjuk.)

De nem kell ide túl bonyolult technika, elég a kinyomtatott láda-leírás (plusz egy-két helybéli jóember), meg is van a szép, parkosított rész, murvás úttal (Nincs sár, M. így jobban szert hegyre mászni.)

 Én malac-génekkel rendelkezem, nekem a túra egy kis dagonyával ízletesebb, de hát viselkedem, és reménykedem, hátha lesz még bonyolultabb hely, ahová az én vonzódásom szükséges.

Fenn a csúcson vár a vár, a kilátó… Illetve a kilátó az nem vár (nem hát: kilátó…), vagyis nem lehet kilátni belőle, lévén zárva a kapuja. Kár! Pedig igazán készültem a látványra.
 Így marad a fenyők között elcsíphető panoráma-darabka

 

Visszafelé átballagtunk megint a ládika fölött, kényelmesen, jólesően megéhezve érkeztünk a főtéren parkoló autóhoz.

Na, ez hiba volt!

???

M. halkan megjegyezte, hogy miért nem készíttettem vele szendvicset? Tehát szendvics az nincs.

Bolt?

A hegyek közt, álmos szombat délután a boltos is éppen szunyókálni készül a duruzsoló cserépkályha mellett, a foteljébe süppedve, kezéből a padlóra csusszan a sportnál kihajtott újság – szóval bolt nincs, kaja nincs, csak a remény, hogy majd a következő faluban.

A Rakacai-tó régi kedves horgászhelyünk, M.-nek gyermekkori emlékekkel, de van közös is, a tóba vetett benzinfőzőről szóló – szóval szeretjük ezt a helyet. Láda ugyan nincs errefelé, de pár barkaágért, fotóért, vízillat-szippantásért megállunk. 

 Igaz is, A Rakacai-tó nem Rakaca község mellett található, ha valaki keresné. Persze nem tévesztették el, mert a névadó a patak, melynek völgyét rekesztették el valamikor negyven éve.

Bolt persze itt sincs nyitva.  Meg máshol sem. Egy nyomnyi aszfalt tekereg a patak mellett, kerülgetjük a kátyúkat, mint a ritka szembe jövők. Mintha végleg elnyelt volna minket a hegység, újabb völgyekbe csusszan az út, a hegyoldal be akar zárulni fölöttünk-körülöttünk. Ember nem járta táj ez. Egy őzbak rágcsálja unottan a tisztás száraz füvét, minden ilyen száraz-télvégi, szürkésbarna, mint az őz bundája. Végre lakott helyhez közeledünk, a bozótban fagyűjtők hajladoznak. Begurulunk a soha nem hallott nevű falvakba, a helyiek csodálkozva néznek, emlékszem, gyermekkoromban esemény volt egy autó, ha keresztülporzott a főutcán, most mi vagyunk az esemény. Ide nem téved véletlenül ember rajtunk kívül. Mintha külföldiek lennénk, a telefonban köszönt a szomszéd szolgáltató, aztán a hazai.

Szanticska a cél, az elnéptelenedett, majd újraéledt falu. GPS vezetne minket, de kissé zavarban van „Maaargit”, alig találja a bevezető utat (Hehe, nekem ilyen eltévedős, navi dukál, úgy látszik. Kedven szavunk az „újratervezés”). Végül csak megtaláljuk a leágazást, néhány kanyar után kitárul a kép: csinos kis házak sorolnak az út mentén, egy apró templom. Gyorsan leparkolunk, itt nem kell autó, itt közel kell menni mindenhez, megérinteni, megszagolni – régi, és mégis új minden. És apró.

A harangláb is embernyi, nem bírom megállni, megkondítom, aztán meg is ijeszt a zengés, nem illik ez, bocsánat – de hát itt volt egy harang! 

A házaknak pedig nem számuk, hanem nevük van. 

Amúgy korántsem kihalt a község, szinte minden portán – 17, vagy mennyi lehet? – valamiféle mozgás, parkoló gépkocsik, építkezési anyagok, amott egy kéményből füst gomolyog, egy fiatal párt látunk, kertészkednek éppen. Szóba elegyedünk, illetve M. a kérdező, én inkább csak nézelődök, gondolatban játszom a lehetőséggel, hogy itt laknánk, tetszene. A fiatalember körbevezet készségesen, mesél a terveikről, invitálnak, nyáron jöjjünk, akkor nagy lesz itt az élet. Nekem most is tetszik.

Rejtés is van itt, a falu fölötti erdőben. Mivel a gé nem nagyon együttműködő, gondolom a dimbek-dombok, erdők miatt, kissé kószálósan találjuk meg, de megvan, egészséges, igaz, a rejtekéből kifordítva, az avaron hever. Talán egy érdeklődő természetű vadmalac kotorta elő? Logolunk, alaposan visszadugjuk helyére, elküldeni viszont nem lehet a találatot, nincs adatkapcsolat

Már indulnánk, amikor a templomocska melletti portáról előjön egy fiatalember, és büszkén mutatja nekünk a helyiek saját keze munkájával újjá született aprócska Istenházát. Ki is nyitja nekünk, megcsodálhatjuk az ólomüveg ablakokat, a gondos, ünnepélyes berendezést. Köszönjük.

 Már tényleg indulni kéne. Rég volt, hogy megéheztünk egy szendvicsre, azóta sem kerültünk közelebb bármi harapnivalóhoz. Elköszönünk a barátságos falvacskától, de ez a köszönés nem Isten veled, hanem Viszontlátásra!