2013. július 17., szerda

Virágnyelven - a rejtvényes multi


Az a baj, hogy úgy kéne írni, hogy ne lőjem le a poént. Vagy legalábbis többet ne fecsegjek ki a játékból, mint ami már úgyis közkézen forog.

Tehát: egy láda egy napra. Elég soványka programnak tűnik, főként hogy városi rejtés, nem kell – nem lehet – hegyet mászni, nincs barlang, sűrű sötét erdő… Hát, kezdjük.
Azt írja: „egy kisiskolás öt perc alatt megoldja…” 

Aham.

Na de hol itt egy kisiskolás?
Az én kisiskolás koromban nem voltak ilyen feladatok. Bogárgyűjtemény, karácsonyfadísz, verstanulás, írás házi (na azt utáltam, hogy mindenféle alakzatokat kellett vonalak közé szorítani, kerekíteni, és nem voltam elég jó, mert a tanító néni nem hitte el, hogy balkezes vagyok. Szóval ötven év távolából kell szembesülni azzal, hogy vissza kéne kérni az iskolapénzt, elég kínos.
A Nap szépen ballag égi országútján, neki könnyű… M. egyre gyakrabban érdeklődik, hogy mi lesz már, mikor indulunk? Mikor, mikor… bármikor, nem az a kérdés, hanem hogy hová! Már füstölök, integrálok, átváltok hexába, összeadok, kivonok amúgy kisiskolás módra, de semmi eredmény.

Na, mit csinál a túlkoros elsős, ha nem boldogul a házival? 

Telefonál (és közben rossz sejtései vannak a dolog folyamatáról, ha már az indulás is ilyen körülményes).  

A rejtő szerencsére készséges, nekem meg eszembe jut egy unaloműző játék, amit főleg a magyar-könyveimmel követtem el alapvető ellenérzéseim lévén a tanárnővel szemben - már középsuliban ugyan, de biztosan lassan érő típus vagyok – akkurátusan besatíroztam egy-egy oldal összes betűjét.



Van tehát egy kezdő koordinátánk. Jó helyen, a szegedi Kálvária-tér régi kedves helyem, még Úttörő tér korából. Túl sok földlakó sincs, a jel szépen mutat egy mindenféle rejtekhelyet növesztett nagy fa felé (meg persze egy kis fa felé, gyep felé, focikapu felé – a szokásos gé-tréfa, a tiszta terepen összevissza mutatós játék. De engem már nem lehet becsapni (?), keresem a fán a dobozt. Van ott madárfészek is, de abban nincs semmi. Megsúgom: a focikapuban sem. Kedves utánunk jövő, azért sem mondom el, hogy hol van, legyen annyi elég, hogy keresés közben néha a kisiskolás kornál sokkal-sokkal visszább kellett menni vagy hatmillió évvel Ja, majd’ elfelejtettem, hogy a második telefonbeszélgetést is megejtettük, kissé olyan érzésem volt, mintha a rejtő bekamerázta volna a környéket, mert különben miért hallanék visszafojtott nevetést a hangjában?

És kezünkben az első rejtvény – ha a kezdő koo a nulladik. Túl sokat nem segít, inkább a titkos leírás. Bár az sem, általános rejtekhely alakú rejtekhelynek hangzik. Bolyongunk, fotózgatunk, 

nézelődünk, én továbbra is az emberré válás kezdete előtti stílusban, hol négykézláb, hol faágak között mászva. M. másféle. Az én autentikus technikámat meghazudtolva, egyszercsak szólít. És kezében a láda! (Ez megalázó! Szerintem a gazda eredetileg is az ő kezébe rejtette, és néha egyeztetnek, hogy álljon oda, ha kessert lát, nyomja a kezébe.)

 Jó lesz, jöhet a harmadik stáció. A Roosewelt tér régi törzshelyünk (már nem a tér, hanem a Halászcsárda), Leülök Juhász Gyula lába elé, elmélkedni, jól elmélkedek, csak hát a GPS-jel, az nem nagyon áll rendelkezésre. Kénytelenek vagyunk anélkül keresgélni, és persze a helyismeret is segít. A szerelmes biciklista fiúk már kevésbé, A titkos hely közelében udvarolnak egy második emeleti ablakból kihajló Júliának, kitartóan. A rab lány nem áll kötélnek, az ifjú lovagok nagy nehezen felkerekednek végre. Így már jobban esik keresgélni, csakhogy most meg már sötétedik. „Alig” vagyunk feltűnőek, amint zseblámpával vizslatjuk a házak zugai Megint M.-nél a találat.
 A rejtvény is neki szól, elvégre laboros szakmája van, én csak nézek ki a fejemből. Hejh, ha most lenne egy kis gugli kéznél! De nincs, anélkül kell döntenünk egy csomó lehetőség közül. Este van már, döntünk, haladjunk!

A végláda is meglesz. A rejtekadó hely ott az orrunk előtt! Minden stimmel, csak meg kell fogni… na… itt lesz az… vagyis inkább ott… vagy emitt… pedig tökéletesen illik a leírás … Csakhogy mégsem. Mivelhogy M. sem most volt laboráns, kissé eltévedt a kötések között, a döntésünk tehát gyors, volt, határozott – és téves.

Már a Hold és a Tisza-parti szúnyogok figyelnek minket, amint újra csak a telefon segítségével a már valódi rejtekhely felé igyekszünk. Egy portásfülke előtt elhaladva előbújik a lakója. Hogy mi járatban vagyunk? Na, most ezt magyarázza el valaki éjjel egy szolgálatban levő öregecske muglinak. Mondok neki néhány misztikus varázsigét (szatellit, dsipiesz, koordináta, abrakadabra), és amíg ezt emésztgeti, mi fürgén továbbhaladunk. De itt már a kedves rejtő személyesen bukkant elő, hehe, őt is megtaláltuk, így már azért nem volt olyan nehéz a ládára rábukkanni. Ez is különleges élmény, hogy a láda mellett ott találjuk a gazdiját is!

Jó egy kicsit beszélgetni hozzánk hasonló bolondokkal. A szúnyoghad és korgó gyomrunk azért lassacskán indulásra késztet. Logolok, visszarejtek, elköszönünk, és lassan hazaballagunk a bársonyos nyári éjszakában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szólj hozzánk!